2026. november 5-én Óbudán, a Textilgyárban mutatták be a HVG Könyvek legújabb kiadványát, a Kihalt falvaink című kötetet, amely tizenegy elhagyott, elnéptelenedett magyar település történetét és romjait örökíti meg. A könyvet Balla István újságíró-szerkesztő írta, a fotográfiákat Lakos Gábor készítette.
A mű nemcsak dokumentum, hanem emlékezetpolitika is: azt az állapotot rögzíti, ami 2026-ban még látható, mert ahogy az Index.hu beszámolója kiemeli, a vályog, ha vizet kap, hamar visszaalakul azzá, amivé volt, és a talajszintig süllyedt ablakkeretek, a oltármaradvánnyá sorvadt templomok csak jelzésértékűek. Néhány évtized, és ezek a nyomok is eltűnnek.
Milyen falvak szerepelnek a kötetben?
Zsörk, Béndekpuszta, Kakpuszta, Iharkút, Mónosokor, Hertelendyújhely, Kápolnapuszta, Derenk, Gyertyánvölgy, Rácegres, Tiszahalász. Tizenegy település, tizenegy történet, amelyek romjaikban még fellelhetők és dokumentálhatók. A szerzőpáros párhuzamos módszerrel dolgozott: Balla István felkutatta és megírta a falvak sorsát, Lakos Gábor fotográfiái pedig rögzítették a jelenlegi állapotot.
A bemutatón, ahogy az Index.hu tudósított, Szabó Balázs gitáron kísérte az estét, Bajmóczy Péter településföldrajzos pedig arról beszélt, hogy senki nem tudja pontosan megmondani, hány magyarországi települést érint a kihalás veszélye. Egyvalami azonban bizonyos: az alföldi régióban a török hódoltság előtt három-négyszer annyi település állt, mint napjainkban.
Kápolnapuszta: a legdrámaibb történet
A kötet talán legsúlyosabb fejezete Kápolnapusztáé. 1945. március 16-án az országon átvonuló Vörös Hadsereg katonái szinte a falu minden férfi lakosát agyonlőtték. A mészárlást Franz Schüller, akkor hétéves gyermek, később felnőttként írta le az Unser Schicksal című kéziratban.
Az egész faluban vadul lövöldöztek. A mi házcsoportunk mellett további házak is leégtek. A szörnyű mészárlás során a férfiakat önkényesen kirángatták családjuktól, és a helyszínen agyonlőtték. Egy rokkant öregembert, Dittrich Jánost, puskatussal vertek agyon. Egy férfit futtában lőttek le, földre zuhant és halottnak tettette magát, így élte túl.
Kápolnapuszta szinte férfiak nélkül maradt. A sváb kitelepítés után már senki nem tért vissza. Egy időben még élt ott Farkas László remete, de idővel őt is magába fogadta az elnéptelenedett falu. Ez a történet nem egyszerűen a múlt egy fejezete: ez a huszadik század magyar tragédiáinak egyike, amelyről a közbeszédben ma is kevés szó esik. Pedig egy nemzet, amely nem őrzi emlékeit, azokat sem őrizheti meg, amik még megmenthetők.
Természetes folyamat vagy nemzeti veszteség?
Bajmóczy Péter geográfus szerint az, hogy egy falu kiépül, majd eltűnik, átalakul vagy tanyaként működik tovább, természetes folyamat. A változások sokszor csak táblázatba rendezhető adatok, ám amitől egy-egy település igazán érdekessé válik, az a lakók sorsa és története. A kötet éppen ezért nem statisztikát ír, hanem sorsokat idéz.
A HVG saját beszámolójában a kiadó interjúja Balla Istvánnal arra is rávilágít, hogy az egykori lakók múltját ismerő emberek tudják csak felidézni, milyen volt régen a helyi közösség. Kakpusztán például a hetvenes években még mintegy kétszázan éltek, a falunak saját focicsapata is volt. Néhány évtized alatt azonban szinte minden nézetméterét visszahódította az erdő.
Szöveg és kép, egymás mellett
A kötet ereje a kettősségben rejlik. A történetek a képzelet erejével mesélnek, a fényképek a lélek ablakait nyitják meg, ahogy az Index.hu fogalmaz. A szöveg és a kép önállóan is megél, együtt még erősebb. Balla István megírta a fennmaradt történeteket, Lakos Gábor pedig álomszerű fotográfiákat készített ezekhez a valóságokhoz.
És mit mesélnek ezek a történetek? Emberekről, akik boldogok voltak és szerettek, gyűlöltek és rettegtek. Akik vetettek, arattak, sütöttek, énekeltek, talán táncra is perdültek. Éjjel gyertyát gyújtottak, és várták a hajnalt. Ez a világ már csak a képzeletben létezik, a romok között.
Magyarország kiürülő falvai: a nagyobb kép
A kötet egy szélesebb jelenség helyi lábjegyzete. A vidéki Magyarország népességvesztése, a falvak elöregedése és kiürülése nem újkeletű kérdés, ám a Kihalt falvaink arra emlékeztet, hogy a folyamat nem elvont statisztika, hanem konkrét házak, templomok, temetők, életutak eltűnése. Aki egyszer állt egy földig süllyedt ablakkeret előtt, tudja: itt egykor családok éltek, karácsonyfát gyújtottak, harangot hallottak.
A könyv címében az „ember nélküli világ