Végleg leáll a bonyhádi edénygyár: egy nemzeti ipartörténeti korszak zárul le
Lezárult egy fejezet a magyar ipar történetében: a 117 éven át működő bonyhádi zománcedénygyárat felszámolják. A hír sokak szívét szorítja össze, hiszen a nagymamák piros lábasa, a fehér pöttyös bögre és a virágmintás tejforraló generációk konyhájának elmaradhatatlan kelléke volt.
Miért voltak különlegesek a bonyhádi edények?
A bonyhádi edények nem csupán használati tárgyak voltak, hanem a magyar családok történetének néma tanúi. Ezekben rotyogott a vasárnapi húsleves, ezekben sűrűsödött az őszi szilvalekvár, és a falusi disznóvágások sem voltak elképzelhetők a hatalmas, fekete fülű zománcos üstök nélkül.
A legnagyobb varázsuk, hogy a mai napig megállják a helyüket. Hiába sorakoznak a konyhaszekrényben a modern acélcsodák, ha egy igazán sűrű pörköltet vagy töltött káposztát akarunk főzni, ösztönösen a régi, ütött-kopott piros lábas után nyúlunk. A vasból készült edények a mai indukciós főzőlapokon is hibátlanul és energiatakarékosan működnek.
Egyidős a Titanickal, de túlélte azt
1909-ben, amikor Belfastban elkezdték építeni a Titanicot, Bonyhádon helyi tőkések és polgárok zománcárugyárat alapítottak. A luxushajó három évvel később elsüllyedt, a bonyhádi gyár viszont 117 éven át működött.
A monarchiabeli Magyarországon gőzerővel zajlott az iparosodás, az alapítók pedig ráéreztek a kor igényeire: a parasztság és a formálódó városi középosztály számára olyan eszközökre volt szükség, amelyek tartósabbak a törékeny cserépedényeknél, könnyebben tisztíthatók, mint a nyers öntöttvas, és olcsóbbak, mint a réz.
Aranykor, majd a szomorú vég
A gyárat felépítő és évtizedeken át sikerrel működtető alapító tulajdonosok sorsa a 20. század közepén megpecsételődött. 1948-ban a gyárat államosították, a tulajdonosokat kártalanítás nélkül fosztották meg életművüktől.
Az államosított üzem Bonyhádi Zománcárugyár néven a szocializmus éveiben élte aranykorát. Ekkor készültek a jól ismert lábasok: a klasszikus piros, a fehér pöttyös és a virágmintás sorozatok milliós példányszámban kerültek a boltokba. Nem volt olyan panelkonyha vagy falusi ház, ahol ne sorakoztak volna a bonyhádi edények, amelyeket a teljes keleti blokkba, sőt nyugatra is exportáltak.
A rendszerváltás után a gyár privatizálva, EMA-LION néven próbálta folytatni a gyártást. Az egyre növekvő költségek, az olcsó ázsiai import és a megváltozott piaci körülmények azonban végül utolérték az üzemet. A hír most már hivatalos: a céget felszámolják, a gépek leállnak, az alkalmazottaknak távozniuk kell.
Mit jelent ez a magyar családok számára?
Új, hagyományos bonyhádi edényt már nem fogunk tudni leemelni a boltok polcairól. De ezek a zománcedények jó ideig elpusztíthatatlanok maradnak. A nagymama piros lábasa még jó eséllyel évtizedekig ott fog gőzölögni a tűzhelyeinken, csendben őrizve egy letűnt kor és a legendás magyar ipar emlékét.
A bonyhádi edények története nem csupán egy gyár története. Ez a magyar találékonyság, szorgalom és hagyománytisztelet története, amelyet a globalizáció és az olcsó import végül legyőzött. De amíg egy magyar konyhában rotyog a pörkölt a nagymama piros lábosában, addig a bonyhádi szellem tovább él.