Magyarország szomjazik, miközben 2010-ben egyetlen év alatt több vizet engedtünk ki az országból, mint amennyi a Balatonban elfér. A Debreceni Egyetem kutatói szerint a megoldás nem a beton, hanem a természet erejének visszaállítása: kanyargó folyók, visszakapcsolt holtágak és rönkgátak tarthatják meg a vizet a Kárpát-medencében. A vita már elkezdődött, és a tét nem kisebb, mint nemzeti kincsünk, a víz feletti önrendelkezés.
Mennyi víz hagyta el Magyarországot 2010-ben?
Képzeljük el, hogy egyetlen év alatt kiürül a Balaton, és teljes víztömege a határon túlra folyik. Ez nem történt meg, de 2010-ben ennél is több víz hagyta el az országot. A belvíz, vagyis a síkvidéki mélyedésekben összegyűlő csapadék és feltörő talajvíz, amelyet szivattyúkkal emeltek át a csatornákba, összesen 2,8 milliárd köbmétert tett ki. Ez több, mint a Balaton teljes víztérfogata.
A száraz években éppen ez a víz hiányzik a tájból. Arról, hogyan lehetne megtartani, júliusban indult széleskörű vita, amikor a Harmonikus Növekedésért Alapítvány (HNA) közzétette vízügyi vitairatát. Az alapítvány György László egyetemi docens, volt gazdaságstratégiai kormánybiztos kutatóműhelye.
Miért tabu a vízmegtartás Magyarországon?
A vita elindítása valódi tabudöntésnek számított. A folyami műtárgyépítés a nagymarosi vízlépcső körüli, rendszerváltás kori küzdelmek óta a hazai vízügy legérzékenyebb kérdése. A szakértők jellemzően nem a nyilvánosság előtt tértek ki erre a témára.
Az anyagban javaslatként szerepelt a csatornarendszer átalakítása 3000-5000 vízszintszabályozó műtárggyal, mintegy 200 milliárd forintból, és felvetette az adonyi, valamint a fajszi vízszintszabályozó műtárgy megépítését is, nagyságrendileg 350 milliárdért.
Mit mondanak a Debreceni Egyetem kutatói?
Kardos Gábor, az Egészségtudományi Kar Egy Egészség Intézetének igazgatója és a Planetáris Egészség Tanszék vezetője; Lévai-Kiss Johanna, a tanszék tudományos munkatársa; valamint Pataki Beáta, a Műszaki Kar Építőmérnöki Tanszékének mesteroktatója szerint a természetalapú megoldásokban nagy lehetőség rejlik. Ezek esetében a vizet nem újabb gátakkal és tározókkal tartják meg, hanem a természet saját folyamatait állítják helyre vagy utánozzák.
Mekkora szerepe lehet a Tisza menti mélyártereknek?
Pataki Beáta szerint a víznek a tájban sokféle helye lehetne. Megmaradhatna a folyók hullámterén, a szabályozás előtt rendszeresen elöntött mélyártereken, a csatornák medrében, a tározókban, a talajban és a településeken is.
A számok alapján a mélyárterek szerepe kiemelkedő. A mesteroktató Murányi Gábor és Koncsos László 2022-es tanulmányára hivatkozva elmondta, hogy a Tisza mentén 36 ilyen terület elvben 2,36 milliárd köbméter vizet fogadhatna be. Ebben benne vannak a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése és a 2000-es években indult tiszai árvízvédelmi program során már megépült tározók is.
A belvíz által elöntött terület a leginkább belvizes években 400-600 ezer hektár körül alakult, 2010-ben összesen 2,8 milliárd köbméter belvíz átemelése történt meg, ami több mint a Balaton víz térfogata, és folyt ki az ország területéről. Azaz közel annyi víz, mint ami mélyárterek területén vissza lehetne tartani.
Maga a termőföld is tároló. Egy köbméter jó szerkezetű talaj 200-300, ideális esetben akár 500 liter vizet is megtart. Az agrártájban azonban a talajromlás miatt ilyen minőségű föld már csak kis arányban maradt, a homoktalajok pedig mindössze 50-100 litert képesek visszatartani.
Hol tűnt el a víz a Homokhátságon?
A Duna-Tisza közén húzódó Homokhátságon a víz, ha lenne, nagyrészt a felszín alatt mozogna. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság a hiányt megközelítőleg 2 milliárd köbméterre teszi, a WWF Hungary becslése szerint az utóbbi közel 15 év alatt nagyságrendileg 6-8 milliárd köbméter víz tűnt el innen, ismertette Pataki Beáta.
Hogyan lehet visszakapcsolni a folyók régi kanyarulatait?
Aki ma térképen megnézi a Körös szarvasi szakaszát, két rajzolatot lát: a mai, egyenes medret és a régi kanyarulatok nyomait. Kardos Gábor szerint ebből jól kiolvasható, mennyivel hosszabb utat tett meg a folyó a szabályozás előtt. Hasonló nyomok látszanak a Tiszán Martfű és Csongrád között, a Dunán pedig Gemenc és Béda környékén.
A síkvidéki folyó magától kanyarogni kezd. A kanyar külső oldalán a gyorsabb sodrás elhordja a partot, a belső oldalon a lelassuló víz lerakja a hordalékot, zátonyok nőnek, és a kanyar egyre tágul. A kanyargó folyó jóval hosszabb utat tesz meg, ezért lassabban folyik, a mederből kilépve nedvesíti az árteret, és akár kilométerekre is megemelheti a talajvíz szintjét.
Kardos Gábor szerint a Bodrogközben, a Taktaközben, a Sárréten és a Körös-vidéken viszonylag könnyen vissza lehetne kötni a folyóhoz a szabályozáskor átvágott kanyarulatokból keletkezett holtágakat. A sűrűbben lakott Felső-Tisza-vidéken és a Szamoson ez nehezebb.
Ehhez azonban több helyen át kellene alakítani a folyó menti földterületek használatát, mert gátakat kellene áthelyezni, és a folyó menti szántók egy része ártérbe kerülne. Erre jó példaként megemlíthető, hogy Rákócziújfalu térségében, a Bivaly-tónál töltés áthelyezéssel hozzávetőleg 450 hektárra tudta növelni a Tisza hullámterét a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság.
Mit tanulhatunk a hollandoktól és a Drávától?
Lévai-Kiss Johanna példaként a Hollandiában a Regge folyót említette, ahol régi meandereket kapcsoltak vissza, és nagyobb teret adtak a folyónak. A beavatkozások célja az árhullámok mérséklése és a víz tájban tartásának javítása volt. Itthon a kutatók szerint a legközelebbi példa a Dráva, ahol Heresznyénél egy nagyjából egy kilométeres mellékágat kapcsoltak vissza a folyóhoz.
Hogyan működnek a rönkgátak és a kisebb beavatkozások?
A Pest megyei Püspökszilágyon a dombokról hirtelen lezúduló víz és a villámárvizek jelentették a gondot. A település feletti vízgyűjtőn ezért hét szivárgó rönkgátat építettek, a falu alatt pedig oldaltározót. Pataki Beáta szerint az eredmény nem váratott magára.
A Bács-Kiskun megyei Bátyán egy kubikgödörből, vagyis a gátépítéskor kitermelt föld helyén maradt mélyedésből lett tó és vizes élőhely. Ide vezetik a faluban összegyűlő esővíz egy részét.
A szolnoki térségben fekvő Rákócziújfalut régebben egyszerre sújtotta a belvíz és az aszály, ezért a csatornákat vízvisszatartásra is alkalmassá tették, egy mesterségesen létrehozott kis tározóban, melyet a csatornából táplálnak, pedig vizes élőhely alakult ki.
A kisebb beavatkozások kedvező hatása hónapokon belül jelentkezhet. Egy vizes élőhely teljes helyreállásához viszont évek kellenek, ezzel szemben a vízépítési szerkezetek elkészültük után azonnal működnek. A természetalapú megoldások sokszor olcsóbbak, a teljes költséget azonban megnövelheti a földszerzés, a fenntartás és a hosszú távú gondozás, megfigyelés.
Mikor jobb a beton a természetközeli megoldásoknál?
A kutatók nem temetik a mérnöki megoldásokat. Pataki Beáta szerint a két szemlélet hibrid csomagot alkothat, a határt pedig a kockázat nagysága, a terhelés intenzitása, az időtényező és a beépítettség húzza meg. Egy sűrűn beépített történelmi belvárosban vagy ipari zónában nincs hely arra, hogy a víz szétterüljön, ott a biztonságos elvezetésre kell törekedni.
A városokban is van középút. Kardos Gábor és Lévai-Kiss Johanna szerint a kibetonozott árok helyett növényzettel borított szikkasztó árok és esőkert, de akár multifunkcionális zöldterület is segítheti a csapadék helyben tartását és beszivárgását.
A különbséget szerintük Budapesten bárki megnézheti, ha a Római-part vagy a Szentendrei-sziget ártéri ligeterdeit összeveti a belváros kőbe zárt alsó rakpartjaival. Itt a változatos parti növényzet pillangókat, szitakötőket, énekesmadarakat és sünöket vonz, és parkként, pihenőhelyként is szolgálhat.
Miért nem végtelen szivacs a talaj?
Lévai-Kiss Johanna szerint a mezőgazdasági talajok vízgazdálkodását az intenzív művelés, a tömörödés, az erózió és a fogyó szervesanyag-tartalom rontotta le. A leromlott talajszerkezet és a tömörödés csökkentheti a talaj vízbefogadó képességét, ezért intenzív csapadék esetén nőhet a felszíni lefolyás.
Segíthet a forgatás nélküli művelés, a takarónövények, a változatos vetésforgó és a talaj szervesanyag-tartalmának gyarapítása, de egységes recept nincs. Homoktalajokon elsősorban a víz talajban tartását és a párolgási veszteség mérséklését, kötöttebb talajokon pedig többek között a talajszerkezet és a beszivárgás javítását kell előtérbe helyezni.
Az árhullámok vagy a belvíz idején érkező többletet szabályozott árasztással holtágakba, mellékágakba és egykori árterekre lehetne kivezetni, ahol hosszabb ideig visszatartható, és megfelelő adottságok mellett a beszivárgáson keresztül a talajvizet utánpótlásához is hozzájárulhat.
A problémaként érzékelt belvizet, árvizet erőforrásnak tekintjük, és megőrizzük az aszályos időszakokra.
Ki fizeti a vízmegtartás árát?
A történet itt jut el a földtulajdonhoz. Pataki Beáta szerint egy gazdálkodó a saját birtokán viszonylag olcsón sokat tehet, és ehhez támogatás is elérhető az uniós agrártámogatási rendszerből (KAP).
A víz azonban nem igazodik a birtok- vagy közigazgatási határokhoz. Ezért a valóban táji léptékű vízmegtartás már nem egyetlen gazdálkodó döntése, hanem több tulajdonos, gazdálkodó, önkormányzat és vízügyi szereplő együttműködését igényli.
Az oktató szerint a legnagyobb akadály az a szemlélet, amelyre eddig évtizedek óta a vízgazdálkodás épült, hogy a felesleges vagy bármilyen okból károsnak ítélt víz minél gyorsabban távozzon. A szerencsére egyre jobban teret nyerő vízmegtartó szemlélet ennek éppen az ellenkezőjét képviseli.
A nehezebb kérdés sokszor az, hogy ki fizet, ki viseli a kockázatot, ki dönthet a területhasználatról, és ki kapja meg a vízmegtartásból származó hasznot.
A vitairat kapcsán Torma András, a győri Széchenyi István Egyetem docense is arról beszélt az Indexnek, hogy nem a mérnöki kapacitás a szűk keresztmetszet. A magyar cégek egy része már kiszámolta, mennyi vizet tudna visszaforgatni, aztán a terv elakad a pénzügyi vezetőnél.